A patak lassan forgatta a vízimalom kerekét Zöcsketelepen, mintha maga az idő is lisztté őrölve hullana alá. A malomdeszkák között finom por ült meg, a levegőben gabona és víz szaga keveredett. A molnár keze fehér volt a liszttől, de mozdulatai biztosak, régóta ismerték már egymást a kő és az ember.
Az emberek csendben vártak, ki-ki a maga zsákjával és reményével. Amikor sorra kerültek, előrenyújtották pénzes erszényeiket, nem sietve, tisztelettel, ahogy azt régen szokás volt. Nem csak fizettek: bíztak. Abban, hogy a búzából kenyér lesz, a kenyérből erő, az erőből pedig egy újabb nap.
A molnár bólintott, mosolya ráncokat rajzolt az arcára. A malom zúgása mögött ott dobogott a falu szíve, és amíg a víz folyt, amíg az erszények gazdát cseréltek, addig Zöcsketelep élt – lassan, egyszerűen, de rendíthetetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése