Az Almáspatak partján nem kellett drága horgászbot, sem csillogó felszerelés ahhoz, hogy az ember boldognak érezze magát. Akkoriban elég volt egy egyszerű, bokorról vágott bot, rá egy darab damil, egy apró horog, meg a parafadugóból faragott úszó, amelynek tetejébe egy gyufaszál került, hogy messziről is lássuk, mikor mozdul meg a víz.
Reggelente már korán lent voltunk a pataknál. A fű még harmatos volt, a nadrág szára percek alatt átázott, de ez senkit sem érdekelt. Csendben kuporogtunk a parton, szemünket a kis parafadugóra szegezve, mintha az egész világ sorsa azon múlna, mikor billen meg. Néha hosszú percekig sem történt semmi, csak az Almáspatak csörgedezett lustán a kövek között, és a nádas halk susogása hallatszott.
Aztán egyszer csak eltűnt a dugó.
Abban a pillanatban megállt az idő. A bot megrezdült a kezünkben, a szív nagyobbat dobbant, és már húztuk is kifelé a kis snecit vagy vörösszárnyút. Nem a hal nagysága számított. Az élmény volt a fontos. Az, hogy ott ültünk egymás mellett, gyerekként, gondok nélkül, egy patakparton, ahol a világ még egyszerűnek tűnt.
Néha a horog elakadt a gyökerek között, néha elszakadt a damil, és volt, hogy semmit sem fogtunk egész nap. Mégis estére úgy mentünk haza, mintha kincset találtunk volna. Mert az Almáspatak nemcsak halat adott nekünk, hanem emlékeket is. Olyan emlékeket, amelyek évtizedek múltán is élnek az emberben.
Ma már más világ van. Modern botok, drága felszerelések, elektronikus kapásjelzők. De azok a régi pecák egy parafadugóval és egy gyufaszállal többet értek mindennél. Mert abban benne volt a gyerekkor szabadsága, a nyári napsütés illata, és az a régi, tiszta öröm, amit csak az tud megérteni, aki valaha ült egy patakparton csendben, várva, hogy megmozduljon az úszó.
