A Zöcskei malom a patak partján állt,
vén kövei közt a víz örök dalt talált.
Kerék fordult lassan, méltósággal, szépen,
mintha az idő lépkedne csendes ünneplésben.
A molnár hajnalban már ott állt alatta,
kezét a zsákokra nyugtatva, hallgatva
a gabona halk, száraz suttogását —
aranyszemek beszéltek föld és nap csodájáról át.
Nem nyúlt hozzájuk könnyelmű mozdulattal,
tenyere tisztelettel simult a maghoz halkan.
Tudta: minden szem mögött nyár zsong,
verejték, imádság, földbe hajló gond.
Ahogy a kövek közé ömlött a búza,
nem volt az puszta munka, se durva tusa —
szertartás volt inkább, ősi rend szerint,
hol ember és természet egymásra tekint.
A malom zúgása mély, komoly ének,
benne a múlt és a jövő összeérnek.
Fehér liszt szállt, mint szelíd hópehely,
a levegőben csendes áldás kelt fel.
Az emberek némán álltak az ajtó előtt,
kalapjukat megemelve köszöntötték őt.
Nem csak a molnárt látták benne,
hanem a híd őrzőjét föld és asztal közt rendezetten.
Mert tudták jól: e lisztből kenyér lesz majd,
roppanó héjjal, meleg, puha hajnal.
Gyermekek kezében, öregek asztalán,
ünnepen és dolgos hétköznap délután.
A molnár szemében csendes fény ragyogott,
nem büszkeség — inkább hála lobogott.
Tisztelte a magot, a földet, az embert,
és munkájában az élet rendje zengett.
Így él a Zöcskei malom a víz szavában,
őrizve tiszteletet lisztben és kalászban.
Hol kenyér születik, ott jelen van még
a molnár alázata — s a közös emberség.
