**Emlékeztek még…?**
Emlékeztek azokra az évekre, amikor még járt a vonat, amikor Zöcsketelepen valóban élt az élet? Amikor a bolt, a tüzép és a kocsma nemcsak épületek voltak, hanem a falu dobogó szíve.
A bolt előtt állt az a hatalmas, öreg vadgesztenyefa. Lombjai alatt ott volt a kis bordó vasasztal. A nagy melegben hűs árnyékot adott, mintha óvón terítené ránk az ágait. Ott ültek a felnőttek, söröztek, beszélgettek, mi pedig három forintért ittuk a kólát, és úgy éreztük, ennél nagyobb boldogság nem is létezik.
A gesztenyefán túl, az út másik felén volt egy kis terület. Nem volt igazi pálya. Nem voltak kapuk, csak két kő vagy egy-egy táska jelezte a határokat. De az a darab föld a mi focipályánk volt. Legalábbis nekünk.
Ott játszottunk szinte minden este. Szentlászlóról is lejöttek a fiatalok, és alkonyatra megtelt a környék nevetéssel, kiáltásokkal, porfelhővel. Nem a győzelem számított. A játék volt a fontos. Az együttlét.
A gyerekek estig kint voltak. A nyári ég lassan sötétedett, de mi még maradtunk egy utolsó meccsre. Aztán futva indultunk haza, nehogy megdorgáljanak bennünket. De a szívünk még ott maradt egy kicsit – az út túloldalán, a mi pályánkon.
Zöcske végén, Szulimán felé ott volt a lőtér. Ha a felnőttek megengedték, hogy mi is lőhessünk, az igazi megtiszteltetés volt. Amikor a kezünkbe vehettük a kispuskát, hirtelen komolyabbnak éreztük magunkat.
És közben minden szem ránk figyelt.
Ott álltak mögöttünk, csendben, féltő gondoskodással. Vigyáztak ránk, nehogy baj történjen. Akkor talán csak a büszkeséget éreztük, ma már tudjuk: szeretet volt az. Odafigyelés. Közösség.
A verseny után mindig visszatértünk a bolt elé, a gesztenyefa alá, a kis bordó asztalhoz. Ott nevettük ki a mellélövéseket, ott beszéltük meg a világ dolgait – gyerekfejjel és felnőttszívvel.
Ma már a gesztenyefa nem áll.
Eltűnt, ahogy annyi minden más is eltűnt azóta. De az árnyéka még bennünk él. A nevetések visszhangja, a poros esték, a közös pillanatok – mind ott vannak a szívünkben.
Az évek elmúltak. Egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek. Egyre kevesebben mesélnek a mai gyerekeknek arról az időről, amikor az emberek még összejártak, amikor nem volt ennyi távolság egymás között.
A rossz emlékek megfakultak, a szépek pedig egyre erősebben ragyognak.
És most már tudjuk: akkor voltunk igazán gazdagok, amikor még nem is sejtettük.
A gesztenyefa már nincs ott.
De ami alatta történt – az örökre megmarad.
A régi, szép gyermekévek…
Talán, ha most olvasod ezeket a sorokat, benned is megmozdul valami. Egy nyári este illata. Egy labda pattogása. A gesztenyefa árnyéka. A mi focipályánk az út túloldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése