„Nézzetek rám... Ma már csak egy csendes, füves terület vagyok az út mellett. Az idő lassan eltörölte a vonalaimat, a kapuk rég eltűntek, és a labda sem pattan már rajtam. De én emlékszem.
Emlékszem minden egyes délutánra, amikor a falu gyerekei futva érkeztek. Volt, aki mezítláb, volt, aki kopott tornacipőben, de mindegyikük ugyanazzal a csillogással a szemében: játszani jött.
Hallottam a nevetést, a gól utáni örömkiáltásokat, a kisebb vitákat, amelyek egy kézfogással véget értek. Láttam, ahogy a legkisebbekből évről évre ügyes játékosok lettek. Láttam, ahogy a nap lassan lebukott a dombok mögött, de senki sem akarta abbahagyni a játékot.
Akkor még élt a falu. Nyitva volt a bolt, az utcák tele voltak emberekkel, és én minden este megteltem élettel.
Ma már csak a szél jár erre. Néha megáll valaki, körbenéz, és egy pillanatra elmosolyodik. Tudom, hogy nem engem lát, hanem azt a sok emléket, amit itt hagyott.
Én nem bánkódom. Büszke vagyok arra, hogy egykor a falu szíve lehettem. Hogy itt barátságok születtek, itt tanultak meg győzni és veszíteni, itt nőttek fel generációk.
Az idő mindent megváltoztat, de vannak helyek, amelyeket nem a föld őriz, hanem az emberek szíve. Én ilyen hely vagyok.
Ha egyszer újra erre jársz, állj meg egy pillanatra. Csukd be a szemed… és talán te is meghallod a labda pattogását, a gyerekek nevetését és azt a régi, gondtalan világot, amely ugyan elmúlt, de soha nem felejtődik el.” ⚽❤️
