2026. április 26., vasárnap

Most maradjunk egy kicsit a jelenben.

 Most maradjunk egy kicsit a jelenben.

A volt Szigetvár–Kaposvár vasútvonal mentén ma is áll a szentlászlói vasútállomás. Az épület ma már nem a forgalmat szolgálja, hanem egy különleges célt: Rácz Mihály és családja otthona, valamint egy egyedülálló vasúttörténeti kiállítás helyszíne.
A gyűjtemény több évtized munkájának eredménye. Nemcsak hobbi, hanem egy olyan kezdeményezés, amely minden érdeklődő számára megmutatja a vasút múltját. Fontos kiemelni, hogy ez egy teljes egészében magángyűjtemény.
A kiállítási anyag rendkívül gazdag: számos országból származó fényjelző berendezések, régi – sok esetben eredeti állapotban megőrzött – morze távíró berendezések, rengeteg korabeli dokumentum, régi egyenruhák, kürtök, valamint még sok más eredeti vasúti relikvia található itt. A gyűjtemény olyan mértékű, hogy sok tárgy jelenleg is dobozokban várja, hogy helyet kapjon, mert a rendelkezésre álló tér már szinte teljesen megtelt.
Nagyon sok vasúttörténettel foglalkozó, elismert szakember is megfordult már itt a rendezvényeken, ami tovább emeli a kiállítás jelentőségét.
Egyre többen látogatják, és a visszajelzések is kifejezetten pozitívak. Több internetes oldalon is említést kapott, szerepelt nevesebb újságokban, és az RTL Klub is forgatott már a helyszínen. Emellett számos rendezvény is megvalósult itt, és a jövőben további programok várhatók.
Ezúton is ajánlom mindenkinek a kiállítás megtekintését.



Megemlékezés Auguszt Keresztélyről

 Megemlékezés Auguszt Keresztélyről

Volt egyszer egy férfi Zöcsketelepen, akinek a neve ma már csak megsárgult iratokon bukkan elő: Auguszt Keresztély, született Szulinán" Szulimán", kőműves, földműves, férj és édesapa. Egy olyan világban élt, ahol a munka keménysége és a család iránti hűség volt az ember igazi mércéje. Aki ismerte, bizonyára úgy emlékezett rá, mint arra az emberre, aki kétkezi munkájával tartotta össze a házat, a földet, a családot.
1915 januárjában, amikor behívták katonának, még senki sem tudhatta, hogy ez az út egyirányú lesz. A galíciai front elnyelte őt, ahogy annyi más magyar parasztfiút és mesterembert is. Nem maradt utána sír, nem maradt utána búcsúszó — csak a hiány, amelyet felesége, Lamping Anna, és gyermekei: András József, Terézia, Keresztély és Ferenc csendben hordozhattak tovább.
A hivatal 1924-ben kimondta, amit a szív már régen tudott: hogy nem jön haza többé. A papír rideg, a sorok tárgyilagosak, de mögöttük ott van egy egész élet: a szülők neve, a földdarabok, a mesterség, a család, a remény, majd a veszteség.
Auguszt Keresztély azok közé tartozik, akiknek a neve nem került tankönyvekbe, nem áll szobor róluk, mégis részei annak a láthatatlan alapnak, amelyre a mi vidékünk épül. A zöcsketelepi föld, amelyet művelt, a ház, amelyet épített, a gyermekei, akik tovább vitték a nevét — ezek mind az ő örökségei.
Ma, amikor ránézünk erre a régi hivatalos közleményre, nem egy aktaszámot látunk. Hanem egy férfit, aki élt, dolgozott, szeretett — és akit elvitt a háború, mielőtt még megöregedhetett volna a saját portája előtt.
Emléke legyen áldott, neve maradjon meg közöttünk.
Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, 1924. július.11.