A múlt hangja a csendben.
Csendben léptem a régi temető útján,
hol az idő megállt egy elfeledett múltán.
Gaz nőtt sírok fölött, tüskés bozót takart,
s az emlék lassan halk, néma árnyékba mart.
Rozsdás keresztek közt a szél halkan beszélt,
mintha a régiek lelke bennem remélt.
Nevek halvány nyoma kövön még ott maradt,
s az elmúlt évtized mindent lassan harap.
De most már zúg a gép, s kasza vág rendesen,
új élet ébred itt, csendben, észrevétlen.
Kezeik nyomán a múlt újra felragyog,
porból emelt emlék tisztán visszamosolyog.
Nem csak kő és kereszt – egy letűnt élet él,
minden név egy történet, mely szívünkhöz beszél.
Kik itt nyugszanak már, nem tűnnek el soha,
emlékük bennünk él, időn túl, örök nyoma.
Őrizzük hát tovább, mit ránk hagyott a múlt,
hogy ne vesszen el az, mi egyszer már elmúlt.
Mert hol tisztelet él, ott élet sarjad még,
s a csendes temető is új reményt ígér.
AI.
