Egy séta a zöcskei erdő mélyén.
Ma sétáltunk egy kicsit a zöcskei erdő egy kis részén.
Ahogy beljebb értem a fák közé, lassan eltűnt mögöttem a világ zaja. Az erdő csendje fogadott, az a régi, nyugodt csend, amit csak az ilyen eldugott helyeken lehet igazán érezni.
Mindenhol az idő nyomai látszanak. Öreg, kidőlt, korhadásra ítélt fatörzsek feküdnek a földön, mintha lassan visszaadnák magukat a természetnek. Egykor hatalmas fák lehettek, ma már mohával benőve pihennek az avar alatt. A kiszáradt, megtört ágak között mégis új élet sarjad. Az új cserjék, a sűrű zöld növényzet és a vadon növő indák lassan újra birtokba veszik az egész erdőt.
Van valami különös szépség ebben.
Az elmúlás és az új élet egyszerre van jelen minden lépésnél. A régi fák még utoljára őrzik a múltat, miközben körülöttük már új hajtások nőnek a napfény felé.
A meredek partfalak, a görbén meghajló fák és a sűrű lombok alatt az ember úgy érzi, mintha egy régi, érintetlen világban járna. Néha csak megálltam egy pillanatra és hallgattam az erdőt. A madarak hangját, a levelek halk mozgását, a szél neszét az ágak között.
Ilyenkor döbben rá az ember, milyen kevés is kell a nyugalomhoz.
Egy ösvény. Egy kis árnyék. Néhány öreg fa. És a természet örök csendje.
