---

Almáspatak – ahol még vár az idő

Volt egy hely,
ahová nem térképpel mentem,
hanem emlékkel.
Almáspatak volt a neve,
de akkor még csak „odaát”.

Gyerekként a patak nem folyt —
játszott.
Köveken ugrált,
vizet fröcskölt az időre,
és nem tudta, mi az a múlt.

A fák nagyobbak voltak,
vagy csak én voltam kisebb.
A csend sem hallgatott,
beszélt hozzám,
csak akkor még értettem.

Most visszatérek,
és a patak ugyanúgy folyik,
de én már nem ugyanaz vagyok.
Ő megőrizte,
amit én elhagytam.

A vízben ott fut a gyerekkor,
egy mozdulat, egy nevetés,
egy nyár, amely nem tudta,
hogy egyszer emlékké válik.

Almáspatak nem kérdez,
miért mentem el.
Csak annyit mond csendben:
„jó, hogy visszajöttél”.

És akkor megértem:
nem a hely maradt meg,
hanem az, aki ott voltam.