Az Almás-patak csendesen kanyarog Zöcske telep mellett, mintha mindig is ott lett volna, és mindig is ott akarna maradni. Tiszta vizében apró halak suhannak, pikkelyük megcsillan a napfényben, ahogy a kavicsos meder fölött játszanak. A patak a természet egyik szelíd ajándéka: nem siet, nem kérkedik, csak folyik, ahogyan mindig is tette.
Partján fű hajlik a szélben, fák tükröződnek a víz felszínén, és a nyári napokon gyermekek nevetése veri fel a csendet. Mezítlábas lábak csobbannak bele, botból készült horgok merülnek a vízbe, apró titkok és nagy álmok születnek a patak mentén. Itt tanul meg a gyermek figyelni, várni, örülni az egyszerű dolgoknak.
Az idő azonban nem áll meg. A gyermekek felnőnek, más utakra lépnek, arcukon ráncok jelennek meg, hajuk őszbe fordul. Sok minden megváltozik: házak nőnek ki a földből, régiek eltűnnek, az emlékek megszépülnek. De az Almás-patak marad. Ugyanazzal a halk csobogással köszönti az újabb nemzedékeket, ugyanúgy hordozza magában a múlt nevetését és csendjét.
A patak emlékezik mindenkire, aki valaha örömét lelte benne — és folyik tovább, változatlanul, miközben az idő elsuhan mellette.
 |
