Almás Patak Éneke.

 Almás patak éneke

Réges-régen, hol domb hajol a völgy ölén,
S az erdők zöldje imát mormol a szél felén,
Ott fut az Almás, kövek közt ezüst szalag,
Időt nem ismerő, örök vándor patak.

Hallotta királyok bukását s paraszt dalát,
Látta nemzedékek küzdő, görnyedt vállát,
S míg csillag gyúlt s hunyt az égi boltozón,
Ő folyt tovább, hűn, rendíthetetlenül, napon s borún.

Partján emelkedék a malom, öreg s szilárd,
Kőfala őrizte a múlt minden szavát.
Kereke forgott, mint sorsok kereke,
Liszt lett a búzából, s remény az emberekbe.

Ott jöttek a horgászok hajnal idején,
Kalapjuk árnya ringott a víz tükrén.
Nem zsákmányért ültek, nem dicsőségért,
Hanem hogy lelkük hallja, mit a patak beszél.

Botjuk hegye remegett, akár az emberi szív,
Mely vár és remél, bár sokszor megcsal a hit.
S ha hal nem akadt, a csend akkor is maradt,
Mert nagyobb kincs volt az, mit a víz adott.

Szólt hozzájuk az Almás, halkan, szelíden:
„Ember, ne siess, minden megérik szépen.
Mint én a kövek közt, te is utad leled,
Ha nem harcolsz az idővel, csak vele lépkeded.”

S mikor az alkony bíbor palástja leszállt,
A malom kereke lassabban járt,
A horgász felállt, s hazatért csendesen,
Szívében béke, mint nyugodt víztükörben.

Így él ma is az ének, fűben, kőben, habban,
Az Almás patakban, az emberi sorsban.
Mert míg víz folyik, s ember leül figyelni,
A világ nem felejt el embernek lenni.